A Kínai gránitról
Dr. Szabó Attila egyetemi tanár értekezése
Lehet vitatkozni azon, hogy Magyarországnak, pontosabban az ott lakóknak van vagy nincs kőkultúrájuk, de aki az utóbbira szavaz, attól is csak azt lehet kérdezni – honnét lenne?
Ahogy a romanika mint építészeti stílus átadta helyét a gótikának, egyre kevesebb pénz jutott az igényes épületekre, és annál többet kellett költeni a várak, majd később az erődök védelmi képességének fokozására. A kő fő szerepét itt sem kérdőjelezte meg senki, miként egyoldalúságát sem.
Ezzel párhuzamosan az egyházi és polgári építményeken megjelent a stukkó, a húzott vakolat, ami a kiegyezés és az első világháború közötti intermezzót leszámítva l990-ig így is maradt. A rendszerváltást követő piaci liberalizáció földcsuszamlásszerűen zúdította építőiparunkra a földkerekség minden valamirevaló díszítő kövét. Jellemző legyen a két szám, 1990-ig átlag 12-14-féle mészkőből, márványból tudtak választani a kiváltságosak, l995-re közel 300-féle, fajta kőanyag kínálta magát az importálók állványain és polcain. Az árspektrum is ennek megfelelően széles volt, nagyon jó minőségű grínai gránitnitot lehetett már kapni 8000 Ft/m2 árért, de olyan is volt, amelyikért hat számjegyű összeget kértek. A végén minden zsák megtalálta a maga foltját, és az egyre szűkülő kereslet mellett is valahogy eléldegélt az iparág.
A beavatottak akkor is tudták, hogy Kína Xiamen tartományában értékét tekintve legalább annyi díszítőkő van, mint Szaúd-Arábiában olaj, sőt az évkönyvek jóvoltából az is kiderült, hogy a 90-es évek elején már közel 1 millió köbméter gránitot exportáltak évente bejáratott piacaikra. Aztán a gazdasági struktúra váltás lehetővé tette a nagy „Big Bangot”, viharos gyorsasággal futtatták fel a termelést, aminek új piacok kellettek, és így eljutottak Közép-Európába. Akkor még Magyarország volt a térség eminense, ezért itt tételezték fel a pénzt, és a piaci okupáció azonnal kezdetét vette. Az árak olyan alacsonyak voltak, amiért az olaszoktól egy jobb minőségű csempét sem lehetett kapni, a kínaiak pedig tetszetős márványt és gránitot kínáltak érte. Nem voltunk még uniós tagok, a minősítési tanúsítványokat, forgalomba hozatali engedélyeket lazán kezelték, arról nem is beszélve, hogy a kínai kereskedők az EU-akkreditáció nélküli laborokból származó kőzetfizikai vizsgálat sorokat, átírva a címet és nevet, a homokkőtől márványig, gránittól a mészkőig egy azonos lappal igazolták .Az üzlet virágzott, az olaszok sorra zárták be gránitüzemeiket, a kereskedelmi tőke pedig akkor sem látott és nem tervezett egy évnél előbbre. Nyakló nélkül építették be az olcsó gránitot szerte Európába, mígnem robbant a bomba, s a frankfurti repülőtér 35 000 m2 felületű kínai gránit burkolatát egy év után fel kellett szedni. A gránit színe megváltozott, fénye lekopott, és a bomlás határozott jelei mutatkoztak a felületen – és Frankfurt csak egy volt a sok között. Nem tudni, hogy azonos cég importálta és építette be a követ vagy nem, mindenesetre nem szerepelt az év végi kitüntetettek listáján. Ráadásul Németország egy olyan hely, ahol mindenkinek vállalnia kell tetteinek következményét.
Az alacsony ár továbbra is elementáris vonzerőt jelentett, csak közben a hatalmas ázsiai ország igyekezett magát egyre szalonképesebbé tenni. Kezdtek figyelni a környezetkárosító tényezőkre, igyekeztek visszafogni a rablógazdálkodást, szociális beruházásokat kényszerítettek a bányavállalkozókra, és ezek mind pénzbe kerültek. A befektetett tőke pedig, mint eső után a víztócsák, azonnal megjelent a kövek árában. A kitermelést az is korlátozta, hogy a frankfurti és más fiaskó után már megnézték, természetesen oda-vissza, hogy melyik gránit jelent veszélyt úgy a piacra, mint a felhasználókra, és azokat a bányákat a kínai hatóságok egyik napról a másikra bezárták. Változatlan igény esetén amiből kevesebb van, azért többet kell fizetni, s az árak szépen lassan elindultak felfelé. Végül a szabad kereskedelem bajnokai, pláne amikor már a bőrükről volt szó, rávették a WTO-t hogy export adók és kiviteli vámok bevezetését követelje meg Kínától, ez további 20%-kal emelte az árszintet. A banki kölcsönök kamatai a kínai deviza árával párhuzamosan növekedetek, és további 10%-kal tornázták feljebb a végösszeget, amihez csak a hab volt a tortán a kőolaj égbe szökkenő ára, amely a tengeri szállítás költségeit potom 200%-kal növelte.
A kisebb üzemek ezek után már nem akartak szó szerint minden áron külföldre termelni, amelyik mégis, az új utakat keresett és talált magának. Úgy csökkentette le a megmunkálás költségeit, hogy elhagyta a csiszolás, fényezés időt rabló műveleteit, és nemes egyszerűséggel, mint valami díszdobozt, lelakkozta a követ. Itthon a szakma felhördült, azok a kereskedők pedig, akik annyit sem értenek a kőhöz, mint tyúk anyó az ABC-hez, elégedetten dörzsölték össze egyébként is „dörzsölt” tenyerüket: megint jó üzletet csináltak!?
Természetesen a bevált, otthon esetleg már évezredek próbája mellett bizonyított, ráadásul korrektül bevizsgált és feldolgozott kőzetek még nagyon hosszú ideig versenyképesek maradnak az európai piacon. Mivel ez utóbbi piacnak mi is résztvevői vagyunk, nem árt, ha emlékeink tárházába rögzítjük ezeket a neveket.
Crystal Gray G 603
Padang Light G 636
Padang Dark G 654
Padang Yellow G 682
Crisytal Black G 684 – bár ez utóbbi termelése két év alatt 150 000 m3-ről 30 000 m3-re esett vissza, mivel az ára a fentiekben megismertek miatt három és félszeresére nőtt. Nagyon úgy néz ki ezek után, hogy a kőpiacot elözönlő „sárga veszedelem” elmarad, és lassan helyükre kerülnek a dolgok. Az új trónkövetelők a brazilok és indiaiak, a kínai gránitoktól merőben eltérő színekkel és struktúrákkal már több mint egy évtizede itt vannak, s akinek volt pénze, és nem szürke, fekete vagy sárga gránitot akart vásárolni, az eddig is megtette.
Mivel írásunk célja, hogy megismertessük vásárlóinkat kőzeteinkkel, azok szerkezetével, célszerűnek láttuk a fentieket előre bocsátani.